Pressman nagykövet „figyelmeztető lövést” adott le a magyar kormányzatnak

David Pressman amerikai nagykövet „Magyarország NATO Szövetséghez való csatlakozásának 25. évfordulója alkalmából” címmel mondott beszédet csütörtökön Budapesten.

Köszönöm, hogy velünk tartanak ma délután, hogy mérleget vonjunk Magyarország 25 éves tagságáról a világtörténelem legsikeresebb katonai szövetségében

„Alig öt évvel ezelőtt ezek a termek tele voltak a legjobb és legragyogóbb diákokkal, akik Közép-Európa legkiemelkedőbb egyetemén tanultak. Ma ugyenez a munka nem itt, hanem tőlünk 250 kilométerre nyugatra, Bécsben történik folyik. A Közép-európai Egyetem korábban Magyarországon volt otthon: egy olyan országban, amely büszke arra, hogy Közép-Európa szívében helyezkedik el. Az a tény azonban, hogy az egyetem Magyarország keleti nyitásával párhuzamosan nyugatabbra költözött, jelzésértékű. Ahol ezelőtt a folyosón magyar diákok készültek a vizsgáikra… ott most egy reggeliző van.”

David Pressman: „Bár nem fogok hosszú fejtegetésbe bocsátkozni arról a történetről, amelybe a magyar kormány belekényszerítette az egyetemet az Egyesült Államok előző kormányzatának tiltakozása ellenére, mégis helyénvalónak tartom megemlíteni, mert megtestesíti valami nagyszerűnek a feláldozását – cserébe valamiért, amit őszintén szólva nehéz megértenem. Politikai jópontokért? Beszédtémákért? Bármit nyertek is ezzel, ezeknek az ígéretes diákoknak az elvesztése Magyarország számára egyértelmű veszteség volt.”

A CEU esetét azért is helyénvaló megemlíteni, mert a története sajnos nem egyedülálló  Magyarországon

Alig több mint 100 kilométerre innen, a Pápai Légibázison az amerikai fegyveres erők tagjai élnek és dolgoznak együtt magyar partnereikkel.   

Ezek a bátor, fiatal férfiak és nők, valamint a többi, jelenleg a Camp Croft bázison állomásozó amerikai katona, több ezer kilométert utaztak szülővárosukból, hogy védelmezzék Amerikát és annak érdekeit, bárhová szóljon is a küldetésük. Ők olyan amerikai városokból és településekről érkeztek a transzatlanti szövetség határvidékére, amelyekről a legtöbb magyar még csak nem is hallott. Olyan helyekről, mint például: Moline, Illinois; Mena, Arkansas; Milburn, Oklahoma; és Shelbyville, Indiana.  

Ők mindannyian esküt tettek arra, hogy megvédik a hazájukat – de még ennél is kiemelkedőbb dolgot tesznek. Nemcsak arra vállaltak kötelezettséget, hogy szükség esetén kockára tegyék életüket a hazájukért, az Egyesült Államokért, hanem arra is, hogy ha feladatul kapják, ugyanezt megtegyék NATO-szövetségeseinkért is.

„Ezek a bátor férfiak és nők készek feláldozni az életüket az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseiért. A magyarokért. Magyarországért.”

Ezt az elkötelezettséget nem szabad félvállról venni

Ez Amerika fiainak és leányainak valós elkötelezettségét jelenti a magyarok védelmében. Magyarország az egymás védelmére felesküdött demokráciák klubjához tartozik, tehát teljes értékű tagja a világ valaha volt legsikeresebb katonai szövetségének. Magyarország a legkevésbé sincs egyedül.  

De hogyan is fogadják itt Magyarországon ezeket a Moline-ból, Shelbyville-ből, Milburnből és Menából érkezett fiatal amerikai katonákat? 

A magyar hadseregben dolgozó partnereik, valamint tágabb értelemben a magyar emberek részéről ez a fogadtatás nagyon is szívélyes volt. Ők azok, akik értik, hogy az ilyen jellegű küldetések a magyar és az amerikai nép közötti szoros kapcsolatokat tükrözik.

„Másfelől azonban, megsértve ezzel a védelmi együttműködési megállapodásunkat, a magyar kormány több mint három éve nem engedélyezi, hogy ezek a fiatal katonák rendszámtáblát kapjanak a családi autóikra, ehelyett arra kényszeríti őket, hogy havonta több tízezer forintot fizessenek saját zsebből az ideiglenes regisztrációért. Nem a bürokrácia vagy a túlzottan bonyolult adminisztratív eljárások miatt.  Hanem egyszerűen azért, mert a magyar kormány erről politikai döntést hozott.”

Igen, jól hallották. Rendszámtáblákról beszélek

Természetesen ez a beszéd nem a rendszámtáblákról szól, de ez az ügy jól illusztrálja a Magyarország és a szövetségesei közti kapcsolatok jelenlegi, aggasztó állapotát.   

Nem volt ez mindig így.  És nem is kell, hogy így maradjon.  

„Miközben a szövetségünk 25 évét vesszük számba, nézzük meg, hogy honnan jutottunk el idáig. Amerika és Magyarország barátsága évszázadokra nyúlik vissza. Nemzeteink 2021-ben ünnepelték diplomáciai kapcsolataink 100 éves fennállását, de kapcsolatunk sokkal régebbről ered. Amikor a bátor amerikaiak a Brit Birodalomtól való függetlenségükért harcoltak, Kováts Mihály magyar nemes fontos szerepet vállalt az Egyesült Államok lovasságának fejlesztésében és vezetésében, mígnem annak soraiban halt meg az amerikai forradalomban.”

Az amerikai polgárháború idején Abraham Lincoln elnök gettysburgi beszédében tett kijelentését, miszerint “a nép által, a nép érdekében való népi kormányzat nem vész el a földnek színéről” abban a sötét órában a nagy magyar reformer és demokratikus forradalmi vezető, Kossuth Lajos szavai ihlették: “Mindent a népért, és mindent a nép által”. 

Magyarország a szabadság felé tartó, hosszú úton közel 25 évvel ezelőtt mérföldkőhöz érkezett, amikor a Transzatlanti Szövetség tagjai közé fogadták

„Akkoriban sokan – köztük én is – úgy tekintették az egykori Varsói Szerződés országainak a Washingtoni Szerződéshez való csatlakozását, mint egy történelmi igazságtalanság korrigálását.  Korábban Magyarország történelmi sorsa rossz oldalán találta magát, kirekesztve Európából és a demokráciák közösségéből.”

Orbán Viktor, aki Magyarország miniszterelnöke volt az 1999-es NATO-csatlakozás pillanatában, megértette ezt. Amikor először vonták fel az immár NATO-tag Magyarország zászlaját Brüsszelben, beszédében így fogalmazott: “Nem tudom nem azt érezni, hogy a történelem megjutalmazza a magyarokat az 1956-ban tett erőfeszítéseikért, amikor most Magyarországot szövetségesnek fogadják a NATO-ba”. A kötelékbe, melyet ő maga “a Nyugat szövetségének” nevezett.   

Orbán Viktor miniszterelnök fájlalta, hogy Magyarország hajója hosszú évekig a nyílt vizeken vesztegelt, kiszolgáltatottan. Bár Magyarország 1991-ben függetlenné vált, továbbra is fenyegető erőkkel szembesült.

 A NATO-csatlakozással azonban, mint mondta: “Végre lehorgonyoztuk országunkat a nyugati partokhoz”. 

Hol is tart ma ez a kapcsolat? Itt térnék vissza a rendszámtáblák kérdésére, amivel a beszédemet kezdtem

A rendszámtáblák ügye több mint három éve megoldatlan. Időközben a jelenlegi kormány miniszterei biztosítottak bennünket arról, hogy meg fogják találni a megoldást a problémára, később azonban elismerték, hogy ez túlmutat a hatáskörükön, a kérdést ugyanis a legmagasabb szinten várakoztatják.  

Meglehet, hogy Magyarország stabilan lehorgonyozta a hajóját, az amerikai katonák azonban mégsem regisztrálhatják itt az autóikat. 

Nagyobb összefüggésben nézve a dolgokat a rendszámtáblák kérdésének jelentéktelen ügynek kellene lennie. Könnyűszerrel megoldható bürokratikus akadálynak – ám valamiért mégsem az. Mégpedig azért nem, mert a magyar kormány nem akarja, hogy az legyen.  

Ez a beszéd arról szól, hogy egy régi barát és szövetséges olyan dolgokat mond és tesz, amelyek aláássák a bizalmat és a barátságot

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor a magyar Országgyűlés elnöke azt állítja, hogy Putyin ukrajnai háborúját valójában “az Egyesült Államok vezeti”. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor egy hivatalban lévő miniszter úgy hivatkozik az Egyesült Államokra, mint a halottra, akinek nő a körme.  Nem érthetjük meg és nem fogadhatjuk el, hogy a miniszterelnök az Egyesült Államokat szövetségesünk, Magyarország “legfőbb ellenfeleként” azonosítja. Vagy azt az állítását, miszerint az Egyesült Államok kormánya meg akarja buktatni a magyar kormányt, szó szerint “le akarja győzni” őt. 

„Vannak, akik szerint azt kellene figyelnünk, amit Magyarország tesz, nem pedig azt, amit mond. De láthatják: éppen ez a probléma. Én nem egyszerűen arról beszélek, amit a kormány mond, hanem arról, amit tesz, a cselekedeteiről.”

A független média szisztematikus elfoglalása, ahol az oligarchák médiumokat vásároltak fel, hogy aztán egy, a kormány által ellenőrzött magánalapítványnak adományozzák azokat, miközben az a néhány médium, amely megőrizte a függetlenségét, most vizsgálatokkal, adóellenőrzésekkel és a reklámbevételek elvesztésével néz szembe – ezek nem szavak, hanem tettek. 

A kormányzati hatalom minden aspektusának bebiztosítása – a közbeszerzéstől az engedélyezésen át az idegenforgalmi támogatásokig, a koncessziókig, az adó- és ellenőrzési intézkedésekig, a szabályozási politikáig – a pártvezetők, családtagjaik, sógoraik vagy régi barátaik tulajdonában lévő vállalatok számára teremt kedvező feltételeket – ezek ismét nem szavak, hanem tettek. 

A “szuverenitás védelméről szóló törvény”, amely mindenkit fenyeget, aki “demokratikus vitában” vagy “érdekérvényesítésben” vesz részt, nem Magyarország szuverenitását, hanem kizárólag egyetlen pártnak a közbeszéd monopolizálására irányuló törekvését védi.  És még ha teljes mértékben nem is hajtják végre, a törvény már puszta létezésével is eléri a célját – az emberek hallgatásba rémisztését. Ezek megint nem szavak, hanem tettek. 

Azzal, hogy a “függetlenséget” az “ellenzékiséggel” azonosítják, Magyarországon a független média ellenzéki címkét kap. A független, nem kormányzati szervezeteket politikai pártok támogatóiként címkézik fel. Azokat a független bírákat pedig, akik a kormány számára kedvezőtlen véleményt fogalmaznak meg, vagy találkoznak az amerikai nagykövettel, külföldről finanszírozott és irányított politikusoknak állítják be.  

Mostanra bizonyára észrevették, hogy más szövetséges országokban nem szoktunk ilyen beszédeket tartani, mert más szövetséges országokkal párbeszédet folytatunk. 

De úgy tűnik, hogy ezt a kormányt kevéssé érdekli a konstruktív párbeszéd a fenti problémák megoldására. Más szövetséges országokkal együttműködünk, együtt dolgozunk – még akkor is, ha vannak nézeteltéréseink.  Magyarországon ez nem működik – amíg csak nem cselekszünk. 

Ezért az Egyesült Államok magyarországi politikája három elemet foglal magában

Folyamatos erőfeszítéseket a magyar fél bevonására a párbeszéd révén; elkötelezettséget az iránt, hogy őszintén beszéljünk arról, amit látunk; és készséget arra, hogy a kormány által hozott döntésekre reagálva cselekedjünk. Ez nem fog változni: továbbra is keressük a kapcsolatot, továbbra is világosan fogunk beszélni, és továbbra is cselekedni fogunk az érdekeink támogatása érdekében – mindezt ebben a sorrendben.  Ha ez a kormány érdemi párbeszédet folytatna, másra már nem is lenne olyan nagy szükség. 

„A Trump-adminisztráció idején az Egyesült Államok figyelmeztette Magyarországot az orosz Nemzetközi Beruházási Bank Budapesten történő elhelyezésének veszélyeire. Folytattuk a figyelmeztetéseket Ukrajna ismételt orosz inváziója után is. A kormány azonban sajnos úgy döntött, hogy az érintettsége mértékének csökkentése helyett inkább duplázza a tétet; nemhogy nem zárta be a Kremlnek ezt a platformját, hanem tovább fokozta abban Magyarország befektetésének mértékét.”

A ténylegesen évekig tartó hagyományos, szövetségesek között megszokott párbeszéd után találkoztunk a valósággal, vagyis Magyarország azon politikai döntésével, hogy a Kreml Ukrajna elleni háborúja ellenére elmélyíti kapcsolatait ezzel az átláthatatlan orosz entitással. Így nem maradt más választásunk, mint cselekedni. Nem azért tettük ezt, hogy megbüntessük Magyarországot, hanem azért, hogy egy olyan biztonsági kérdést kezeljünk, amelyre több amerikai kormányzat is a szövetségesünkkel folytatott párbeszéd útján remélt megoldást találni, de ez mégsem sikerült. 

Tavaly áprilisban szankciókat rendeltünk el az orosz bankkal szemben, amiben az volt a rendkívüli, hogy ezt az Európai Unión belül, az egyik NATO-szövetségesünk által befogadott szervezet ellen tettük.    

Huszonnégy órával azután, hogy szankcionáltuk a bankot, Magyarország kiszállt belőle

Az Egyesült Államok több amerikai kormányzati cikluson keresztül tárgyalt Magyarországgal az egyszerűsített honosítási eljárás keretében kiállított útlevelekkel kapcsolatban felmerült biztonsági résekről. Magyarország a Trump- és a Biden-adminisztráció idején történt széles körű egyeztetések ellenére sem adott teljes körű választ az Egyesült Államok biztonsági aggályaira. 

Így tehát ismét nem maradt más választásunk, mint a cselekvés.

„Az előző kormányzat bevezette, hogy minden, Magyarországon kívül született, magyar útlevéllel rendelkező személynek vízumot kell igényelnie ahhoz, hogy beutazhasson az Egyesült Államokba. Amikor ez nem hozta meg a várt eredményt, tavaly júniusban korlátoztuk a vízummentességi program ESTA jóváhagyásának érvényességét a magyar utazók számára. Ezt a lépést soha nem akartuk volna megtenni.  A népeink közötti kapcsolatok mindkét nemzet számára óriási előnyökkel járnak, és azt szeretnénk, ha több magyar utazó érkezne az Egyesült Államokba, nem pedig kevesebb. De a párbeszédet nem tudtuk komolyan folytatni, mert az nem vezethetett sehová úgy, hogy közben egy valós biztonsági fenyegetés továbbra is fennállt. Előrelépés is csak azt követően történt ennek a biztonsági problémának a kezelésében, amikor cselekedtünk.”

Magyarország szövetségesei Magyarországot az Oroszországgal való szoros és bővülő kapcsolatainak veszélyeire figyelmeztetik

Ha ez Magyarország politikai döntése – és a külügyminiszter az ukrajnai orosz inváziót követő legutóbbi, immár hatodik, majd a két hét múlva esedékes következő oroszországi útja, és Oroszország külügyminiszterével történt, e hó eleji egyeztetése, valamint a miniszterelnök Vlagyimir Putyinnal tartott kínai találkozója után egyre inkább úgy tűnik, hogy bizony az –, akkor döntenünk kell arról, hogy hogyan védhetjük meg legjobban a biztonsági érdekeinket, amelyeknek szövetségesekként a közös biztonsági érdekeinknek kellene lenniük. 

Ezeket a jogos, Magyarország harmincegy szövetségese által is osztott biztonsági aggályokat nem lehet figyelmen kívül hagyni

Az elmúlt negyed évszázad európai biztonságának meghatározó kérdésében – Oroszország ukrajnai háborúját illetően – Magyarország szintén egyedül van. Barátként és szövetségesként az ukrán háborúval kapcsolatos aggodalmai értékes hangot kellene, hogy kölcsönözzenek Magyarországnak a NATO-megbeszéléseken, és útmutatásként kellene szolgálniuk a szövetségesek felé, miközben ezeken a viharos vizeken navigálnak. A háborúban álló ország szomszédjaként és az Ukrajnával való hosszú történelmi kapcsolatára való tekintettel Magyarországnak vezető szerepet kellene játszania ebben a kérdésben. Ehelyett a NATO inkább kerüli Magyarországot, ahogyan tette ezt a NATO-Ukrajna Bizottság tavalyi összehívásakor is. 30 másik országot – most már 31-et – nem lehet megállítani.

„Nem csak arról van szó, hogy nem értünk egyet Oroszország ukrajnai inváziójával. Oroszország ukrajnai háborúja világossá tette, hogy már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a régóta fennálló nézeteltéréseket, amelyek aláássák kapcsolatainkat és közös biztonságunkat. A háború nem osztott meg bennünket, de olyan feszültségeket tárt fel, amelyek túl sokáig maradtak megoldatlanok. Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy várjon. A jelen pillanatban, amikor ilyen nagy a tét, az Egyesült Államok aktívan kommunikál Magyarországgal, nyíltan és egyértelműen fogalmazza meg álláspontját, és ha szükséges, akkor cselekszik az ügyek rendezése érdekében. „

Magyarország azt állítja, hogy békét akar, és ezért nyíltan arra kéri az Egyesült Államokat és más szövetségeseket, hogy állítsák le Ukrajna katonai támogatását annak érdekében, hogy azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat kényszerítsenek ki.    

Az Egyesült Államok is békét akar. Azt akarjuk, hogy ez a háború véget érjen. A magyar javaslat azonban nem állja meg a helyét a valóságban. 

„Tényleg azt hiszi Magyarország, hogy ha partnereink és szövetségeseink nem nyújtanak a továbbiakban katonai támogatást Ukrajnának, miközben az a saját területén harcol a puszta túléléséért, akkor Oroszország tárgyalóasztalhoz ül? Vagy azt tenné, amit már máshol is tett, hogy még nagyobb területre tegye rá a kezét, még több tulajdont zsákmányoljon, még nagyobb mértékben fossza meg az ország népét a szabadságtól, és még több gyermeket raboljon el?”

A magyar politika arra az illúzióra épít, hogy Ukrajna lefegyverzése megállítja Putyint

A történelem azonban azt mutatja, hogy ennek épp az ellenkezője történne. Ez nem békejavaslat; ez kapituláció.   

Ez a hozzáállás távol áll a Transzatlanti Szövetségtől, amely szövetség szilárdan állt a szovjet birodalommal szemben, és sértetlenül, megerősödve emelkedett ki a küzdelemből, mialatt a Szovjetunió összeomlott.  

Meghatározó történelmi pillanatban vagyunk, amikor olyan országok ragadták meg a lehetőséget, hogy a NATO-csatlakozással tagjai legyenek ennek az erős szövetségnek, és ezzel biztosítsák jövőjüket, amelyek ennek sokáig ellenálltak. Mert értik, hogy ez mit jelent. Értik, amit 25 évvel ezelőtt Magyarország is pontosan értett.    

Magyarország Ukrajna mellé állhatna, valamennyi NATO-szövetségesével együtt, hogy valódi békét, igazi békét követeljen, amely csak a szabadságon alapulhat, ahelyett, hogy Oroszország mellé áll, és megadásra, behódolásra szólít fel. 

Miközben magyar tisztségviselők minimalizálják egy demokratikus ország megszállását, magas rangú magyar tisztviselők Magyarország belügyeibe való beavatkozásra panaszkodnak. Nekik azonban láthatóan nincsenek aggályaik, amikor ők maguk gyakorolják, méghozzá igen kirívóan, az efféle beavatkozást. 

Orbán Viktor miniszterelnök, aki alaptalanul állítja, hogy az Egyesült Államok megpróbálja megbuktatni a kormányát, nyilvánosan ad hangot annak, hogy az Egyesült Államok elnökének vereségét kívánja, és aktívan vesz részt amerikai pártpolitikai rendezvényeken. Magyarország Lengyelországtól Brazíliáig világszerte kiáll választási jelöltek mellett, miközben itthon kikéri magának a külföldi beavatkozást. 

Azt, hogy ki vezeti az Egyesült Államok kormányát – vagy bármelyik kormányt – egyedül az adott ország népe döntheti el. 

„Az első főnököm a Külügyminisztériumban, Madeleine Albright külügyminiszter híres volt az őszinte, szellemes egysorosairól. Azt mondta, hogy amikor külügyminiszter lett, eltávolították a politikai szerveit. Amit mondani akart ezzel, a következő volt: a Külügyminisztériumban nem politizálunk. Itt szakpolitikával foglalkozunk. És jó okunk van erre. Ő az amerikai külpolitikát egy repülőgép-hordozóként jellemezte, ami a hivatalban lévő kormánytól függően egyik vagy másik irányba billenhet. De nem hajt végre gyors fordulatokat a pártok között. Ahogyan vannak alapvető értékeken alapuló tartós szövetségeink, úgy az Egyesült Államoknak is vannak tartós érdekei, amelyek mélyen gyökereznek és túlmutatnak a pártpolitikán. A magyar kormány ezt hangosan és világosan hallhatta volna a közelmúltban egy kétpárti kongresszusi küldöttségtől, ha partnerek lettek volna a fogadásukban, ami talán éppen ezért nem történt meg.”

Miközben Magyarország megpróbálja kivárni azok távozását, akikkel nem ért egyet, akár az Egyesült Államokban, akár az Európai Unióban, a világ többi része halad előre. Lehet, hogy az Orbán-kormány ki akarja várni az Egyesült Államok mostani kormányának leköszönését, de mi biztosan nem fogunk kivárni az Orbán-kormánnyal kapcsolatban.   

Amíg Magyarország várakozó állásponton van, mi cselekedni fogunk

Először is kell, hogy szülessen egy politikai döntés arról, hogy ezen a kapcsolaton – Magyarország az Egyesült Államokkal való kapcsolatán – a magyar kormány javítani szándékozik. Ezt a döntést mi már meghoztuk. Annak azonban sajnos semmi jelét nem látjuk, hogy a magyar kormány is ugyanígy döntött volna.   

Az Egyesült Államok törődik Magyarországgal, törődünk a magyarokkal, nagyra tartjuk és csodáljuk az önök kultúráját és történelmét, és szoros kapcsolatok kialakítására törekszünk. És nem is igazán kérünk sokat: megelégednénk az átláthatóság, a párbeszéd, a pártatlanság és a demokrácia iránti elkötelezettséggel. Készen állunk arra, hogy továbbra is részt vállaljunk, kezdeményezzünk és pragmatikusan együttműködjünk annak érdekében, hogy együtt találjuk meg az előre vezető utat.  

 Másodszor, komolyan kell vennünk a szövetségesek által felvetett, biztonsági kérdésekkel kapcsolatos aggodalmakat, nem pedig eszközként használni őket tőlük független, lokális politikai célok megvalósítására. Legyen szó akár az itt szolgáló katonáink rendszámtábláiról, Budapesten székelő Kreml-platformokról vagy utazással kapcsolatos biztonsági résekről, a felvetett aggályokat tiszteletben kell tartani, és dolgozni kell azok kezelésén.  

Harmadszor, fel kell ismernünk, hogy az országok közötti kapcsolat, mint minden kapcsolat, idővel változik és fejlődik. Számít, hogyan beszélünk egymásról. Van helye a kritikának – egyetlen kormány sem tökéletes, beleértve az enyémet is. Az Egyesült Államok nagy erőssége mindig az volt, hogy mindig is készek voltunk szembenézni a hiányosságainkkal és nyíltan megvitatni azokat. Míg a magyar kormány vad retorikája az államilag ellenőrzött médiafelületeken szenvedélyes reakciókat válthat ki és lázba hozhatja a választói bázist, addig a veszélyesen elszabadult Amerika-ellenes üzenetek napi szintű kiadása egy politikai döntés, amely azzal a kockázattal jár, hogy megváltoztatja Magyarország Amerikához fűződő viszonyát.

Magyarország dönthet úgy, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatban kivár, az Egyesült Államok azonban nem fog így tenni

Az Egyesült Államok nem arra tett szent fogadalmat, hogy amerikai vért ont a francia, a német vagy a magyar nép védelmében azért, mert ezeket a népeket, kultúrákat, nyelveket, vallásokat vagy konyhaművészetüket többre értékelnénk, mint más, a szövetségen kívüli országokéit.  

 Azért teszünk fogadalmat, mert osztozunk abban az életmódban, hogy szabad emberekként képesek vagyunk megválasztani saját kormányunkat; nem nemzetekként, hanem demokráciákként. Elköteleződünk amellett, hogy megvédjük egymást – nem azért, ami különböző nemzetekként elválaszt minket, hanem azért, ami a demokráciák családjában összeköt bennünket. És mert ezek a kötelezettségvállalások védelmet biztosítanak mind az országaink, mind a népeink számára.  

 A Pápai Légibázis amerikai katonái nem találnák a térképen Szabolcs-Szatmár-Bereget (kiejteni pedig végképp nem tudnák!), mint ahogy a legtöbb magyar sem tudná azonosítani az Illinois állambeli Moline-t, vagy az Arkansas államban található Mena városát. De feltették az életüket a demokráciák ezen szövetségére.

Viharos időket élünk. Ebben senki sem kételkedhet

De ezekben a nehéz időkben, amikor a barátságok és szövetségek a legkomolyabb próbatételnek vannak kitéve, akkor egyben lehetőséget kapnak arra is, hogy még erősebbé váljanak. Ez nem a politikai játszmák ideje. Itt az ideje a rendíthetetlen elhatározásnak. 

 Bár egy tengerészeti hasonlat talán furcsán hangzik a gyönyörű, de tengerparttal nem rendelkező Magyarország esetében, de minthogy az önök miniszterelnöke 25 évvel ezelőtt ezzel indított, én is ezzel zárnék ma.

Magyarország hajója büszkén “horgonyzott” le 25 évvel ezelőtt a Nyugaton. És ott is a helye

De ennek a kormánynak a cselekedetei és retorikája mégsem arra utalnak, mintha szilárdan horgonyt vetett volna. Az Egyesült Államok nem töltené be szövetségesi szerepét, ha nem fejeznénk ki nyíltan aggodalmunkat a Magyarország által felrajzolt iránnyal kapcsolatban, amely a saját maga által választott, zord vizeken vezet keresztül.

Huszonöt évvel ezelőtt demokratikus szövetségesekként horgonyoztunk le együtt. Mi továbbra is abban bízunk, hogy egy erősebb, és mostanra nagyobb demokratikus szövetség részeként hajózunk előre –

amely döntés Magyarország, annak kormánya és népe kezében van.

Magyarország mindig nagy tisztelettel tekintett és tekint az Egyesült Államokra – közölte a Külgazdasági és Külügyminisztérium kétoldalú kapcsolatokért felelős államtitkára csütörtökön a Facebook-oldalán.

Menczer Tamás azt írta: „ez a mai beszéd azonban nem egy nagykövethez méltó beszéd, hanem sokkal inkább egy baloldali politikai aktivista beszéde volt”.

Forrás: hu.usembassy.gov / MTI

Menczer Tamás: az amerikai nagykövet nem tiszteli a magyar emberek döntését!