Michelisz Norbert: nem fogok hazudni, jó érzés a többi versenyzőt magam mögé utasítani
Csapatával és márkatársával is remekül együtt tudott működni Michelisz Norbert a TCR World Tour-sorozatban, amelyben az összetett élén zárt.
A BRC Hyundai pilótája az InfoRádióban arról is beszélt, hogy a végső győzelem komoly elégtételt jelent a riválisaival szemben
Hogy értékeli ezt a versenyévet?
Ha végignézek az idei szezonon, akkor nagyon sok volt a magas szintű szakmai kihívás, nagyon sok volt a csata a pályán, nagyon kemény volt a küzdelem, és nyilván ilyen kemény küzdelem meg ilyen nehéz év után nagyon nagy elégtétel bajnokságot nyerni.
A riválisokkal szemben, vagy összességében is?
A riválisokkal szemben meg összességében is. Nyilván ahogy küzdünk egymással a pályán év közben, azért néha maradnak sérelmek vagy rossz érzések egyik-másik versenyzőben, és nem fogok hazudni, jó érzés a többi versenyzőt magam mögé utasítani.
Milyen volt az összhang a csapattársával, és azzal a csapattal, amely ha többéves távlatot nézünk, halmozta a sikereket?
Igen, a BRC, illetve a Hyundai Motorsport az az alakulat, ahol a világbajnoki éveimet nézve, a legtöbb időt töltöttem. Szerintem a rajtrács legjobb csapata, olyan nevekkel, mint Gabriele Tarquini, aki segít minket versenyhétvégéken. Borzasztóan jó az autónk. Ez most mind nagyon közhelyesnek tűnhet, mert minden autóversenyző elmondja, de ha végignézünk az elmúlt hat évemen, akkor sokszor küzdöttem bajnoki címért, hatból kétszer meg is nyertem a bajnokságot, nagyon sok futamot nyertem, nagyon sokszor álltam a dobogón, és én azt érzem ebben az alakulatban, hogy ha folytatódik a bajnokság, akkor ebben a felállásban szerintem bármikor tudunk újra bajnoki címért küzdeni. Nyilván vannak szerencsés, meg szerencsétlenebb évek. Összességében az erős szakmai háttér nem mindig jelent garanciát arra, hogy az ember sikeres lesz a végén.
A csapattársával mennyire működtek együtt, mennyire tudtak együtt dolgozni az ön ízléséhez képest?
Jól tudtunk együtt dolgozni. Ugye mi ketten vagyunk Mikel Azconával csapattársak. Voltak olyan vetélytársak, ahol több autó küzdött ellenünk. Nyilván a mennyiségi hátrány az hátrány, de én azt gondolom, hogy jól kiegészítettük egymást. Nemcsak a pályán jó közöttünk az összhang, hanem ha most végignézek az elmúlt 15 évemen, akkor ő az a versenyző, akit leginkább barátomnak vagy jó társaságnak tudnék mondani, és élvezek minden egyes vele eltöltött percet. Ez nem azt jelenti, hogy nincs néha nézeteltérés közöttünk. Emlékszem, hogy idén Olaszországban volt a második futamon kicsi küzdelem közöttünk, de azt is meg tudtuk beszélni. Nyilván a versenyzőként sokszor kerül az ember olyan helyzetbe a csapattársával is, hogy van érdekellentét, de ez teljesen természetes. A fontos nekem mindig az volt, hogy ha csapaton belül vagyunk, akkor erről tudjunk beszélni, és ezt nyíltan meg tudjuk vitatni, és vele ez nagyon jól működik.
Ha a végső győzelem pillanatait kivesszük, akkor melyik volt a csúcspontja, melyik volt a legnagyobb élményt tartogató momentuma ennek a szezonnak?
A bathursti futamgyőzelem. Arra a pályára mindig el akartam jutni, és az, hogy eljutottam és futamot nyertem, az hatalmas elégtétel volt. Ha valaki ismeri ezt a pályát, akár tévén keresztül, onnan is átjön, hogy mekkora kihívás, meg mekkora nehézség körbemenni, és aztán futamot nyerni, meg pláne. Erre a pillanatra nagyon büszke vagyok.
Ezzel együtt is úgy vágott neki a szezonzáró versenynek, hogy egypontos hátrányban volt két riválisához képest. Azt jelenti, hogy aki hármójuk közül a legjobban teljesít, az lesz a világbajnok. Hogyan kezelte magában ezt a helyzetet?
Kicsi a különbség, de mégis különbség. Ha az ember választhat, akkor egy ponttal, kettővel szeret elöl lenni, mert mindig akkor van jelentősége, ha mind kiesünk minden futamon, kicsi az esélye, de előfordulhat, akkor az nyer, aki elöl van, vagy pontegyenlőség esetén az, aki több futamot nyert, vagy több második hellyel rendelkezik, de 75 pontot lehet gyűjteni egy versenyhétvégén nálunk. Az egy pont az valóban elhanyagolható különbség. Az, hogy hátrányban voltam az utolsó hétvége előtt, igazából nem aggasztott túlságosan, mert tudtam, ha hozom azt, amit tudok, vagy amit elterveztem, akkor jó eséllyel ezt a kicsi hátrányt előnnyé tudom majd formálni.
Makaóban a pályán mikor érezte először úgy, hogy nyeregben van és ön a legesélyesebb? Mert végül az időmérőt is megnyerte, az első futamot is, de gondolom, volt egy olyan momentum, amikor látta, hogy ezen a pályán most gyorsabb a vetélytársaknál?
Az időmérőn, illetve a második szabadedzésemen éreztem, hogy nagyon jó irányban haladtunk az autó beállításaival, és nagyon magabiztos voltam. Egy ilyen nehéz pályán, mint a makói, fontos, hogy a versenyző magabiztos legyen az autóban. Nincs papírra vetett, ideális beállítás. Az a jó beállítás, amitől egy versenyző magabiztos és közel mer menni a falakhoz, és kiszámítható az autó. Én úgy érzem, hogy erre a szintre most a korábbi évekhez képest is korábban eljutottunk, és ez kulcspillanata volt az utolsó versenyhétvégének. Minden pályamenetel alkalmával azt éreztem, hogy én vagyok a leggyorsabb, az sok önbizalmat adott. Az időmérő után éreztem, hogy én lehetek tempóból a mérce, de azt is tudtam, hogy egy ilyen veszélyes pályán, és egy ilyen kiszámíthatatlan helyszínen bármi megtörténhet. Annyi futamot láttam már, ahol műszaki hiba miatt, baleset miatt, ütközés miatt Makaóban egy harmincpontos előny húszpontos hátránnyá változott a versenyhétvége végén. A második futam leintése előtt nyilván úgy éreztem, hogy egyre inkább nyeregben vagyunk, de azt, hogy biztosan az enyém a bajnoki cím, csak akkor, amikor leintettek a kockázás zászlóval.
Mennyiben hasonlítható össze a mostani siker a négy évvel korábbival?
Összehasonlítható, mert nagyon hasonló autókat vezetünk most is, ugyanaz a szabályrendszer, az ellenfelek nagy része is ugyanaz. Kicsit változott a formátum. Idén is sokat utaztunk, sok nehéz pályán versenyeztünk, sok kemény ellenfél ellen. Igazából az érzés az nagyon hasonló.
A távoli helyszínek mennyire jelentettek nehézséget, pláne így blokkosítva a végén, amikor szűk egy hónapot nem lehetett itthon?
Volt honvágyam, elsősorban a gyerekeim miatt. Mindig azt érzi az ember, hogy most vannak a legjobb korban, de Mira hat, Emma öt, és nagyon-nagyon hiányoztak. Ezt magamban helyre kellett tennem. De az, hogy az ember ilyen helyekre eljut, világot lát, közben versenyez, azért borzasztóan nagy ajándék az élettől. Lehet, hogy voltak nehéz pillanatok, de még mindig borzasztóan szerencsés vagyok, hogy ezzel foglalkozhatok, meg kell tanulni együtt élni néha egy kicsit a honvággyal, cserébe azért, amennyi mindent kapok az élettől, a versenyzés meg az utazás miatt.
A következő napok, hetek az ünneplésről és a pihenésről szólnak majd. De mennyit lát a következő szezonból?
Egyelőre még nem sok mindent. Láttam naptártervezetet, de nagyon ritka az, amikor egy adott év novemberi versenynaptára lesz a végleges a következő évben. Szerintem hiba lenne most néhány nappal Makaó után túlságosan ráfeszülni arra, hogy mi fog történni 2024-ben. Nem azt mondom, hogy ezt teljesen el kell engedni, de én biztos vagyok benne, hogy minden fronton a mostani tervekhez képest lesz változás, innentől kezdve meg igazából nyitott szemmel kell járni, és felkészülten várni minden egyes változást.
Ami a távlatokat illeti, hogyan tervezi, meddig szeretne versenyezni, van-e valamiféle határ vagy kitűzött cél karrierjében?
Nincs. Nagyon élvezem azt, amit csinálok. Nagyon szeretek versenyezni. Remélem, hogy sokáig tudok versenyezni. Hogy ez három évet, öt évet, vagy tíz évet jelent, azt egyelőre nem tudom megmondani, csak azt tudom, hogy szeretném ezt még sokáig csinálni.
Forrás: Infostart / InfoRádió
