Tálas Péter: az Egyesült Államok praktikus okokból nem fogja elengedni Ukrajna kezét
Decemberben mutatták be az „Átalakuló világrend – Az unipoláris pillanat vége” című tanulmánykötetet, és ez nem önmagában áll, merthogy 2013-ban volt egy „Az átalakuló világrend küszöbén” című kötet. A két címből ítélve az ember azt képzelné, hogy itt valami befejezett folyamatról van szó, de a tanulmányok azt mutatják, hogy egyáltalán nincsen semmiféle folyamat befejezve. Egyáltalán mi az a világrend?
„A fő kérdés az, hogy demokratikus országok lesznek-e a meghatározói a jövő világrendjének, vagy az autoriter rendszerek. Nagyon sokan azt gondolják, hogy az autoriter rendszerek lesznek, mert azt látjuk, hogy az autoriter rendszerek jobban megértik egymást” – vélte Tálas Péter, a Nemzet Közszolgálati Egyetem John Lukács Intézet egyetemi docense az InfoRádió Aréna című műsorában egy új tanulmánykötet kapcsán. Beszélt a világrendváltozás okozta kilátásokról és arról is, hogy az ukrajnai háború tétje, hogy a világban az érdekszféra politika vagy a befolyási övezet politika lesz-e az uralkodó.
A világrend alapvetően egy olyan szabálygyűjtemény, amit fogalmazzunk úgy, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek egy-egy világrend létrehozása érdekében szövetkeznek, megszabnak. Aztán ezek megpróbálják betartatni a többiekkel is, mert be tudják tartatni, ez azt jelenti, hogy olyan hatalmi eszközeik és olyan hatalmi képességeik vannak, amikkel a többieket rá tudják kényszeríteni arra, hogy ezt a világrendet tartsák be, ennek megfelelően viselkedjenek. Amikor megváltozik ez a világrend, akkor világrendváltásról szoktunk beszélni. Általában akkor változik a világrend, amikor az erőviszonyok megváltoznak.
Négy ilyen nagy korszakot hadd idézzek fel nagyon röviden.
Az egyik az 1913 és 1922 közötti időszak az első világháborúval. Az első világháború teljesen új világrendet hozott létre az előző korszakhoz képest. Az 1938 és 1947 közötti időszak, a második világháború. Tudjuk, hogy a második világháború is egy teljesen új, az úgynevezett bipoláris világrendet hozott el, ahol volt a Szovjetunió a saját szövetségesi rendszerével, volt az Egyesült Államok a saját szövetségesi rendszerével, és volt a világnak egy harmadik része, amely mondjuk azt, hogy vagy önállóan próbált meg létezni, de inkább alkalmazkodott a két hatalmi tömbhöz. Utána pedig volt 1988-tól tulajdonképpen 1994-ig egy olyan világrendváltás, ahol hál’ Istennek már nem volt világháború, nem lehetett azt mondani, hogy minden világrendváltás háborúval vagy világháborúval jön létre, hanem voltak olyan háborúk, amelyek alapvetően mutatták, hogy hogyan változik a világrend.
Az 1990-es évektől, 1991-től gyakorlatilag egy unipoláris világrendről szoktunk beszélni. Maga a kötet is erre hivatkozik. Én azért nem szeretem ezt az unipoláris kifejezést, mert azt gondolom, hogy sokkal jobb, ha hegemón világrendről beszélnünk, egy olyan hegemón világrendről, ahol a legerősebb nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok, tulajdonképpen azokat az érdekeit, amelyeket szeretett volna, simán tudta érvényesíteni a többiekkel szemben. Ez nem azt jelentette, hogy uralta az egész világot, csak ami számára fontos volt.
Azt szoktuk mondani, hogy 2018-tól pedig van egy negyedik világrendváltás. 2018-at szoktam említeni, de vita van arról, hogy mikor indult, nagyon sokan azt mondják, hogy 2001. szeptember 11-e már ezt mutatta. Amikor nekimentek a Világkereskedelmi Központnak, ami elképzelhetetlen volt.
Mennyit számít a katonai erő a világrend átalakításában? Közöl a kötet egy érdekes térképet 2022-es adatokkal, az Egyesült Államok katonai kiadása egymagában több, mint az utána következő kilenc állam katonai kiadásainak összege. Igaz, hozzáteszi, hogy a kínai, meg az orosz az becsült adat.
Így van. Nem nagyon fontos, hogy ki mennyit fordít katonai kiadásra, szerintem, ennél sokkal fontosabb, hogy ebből a költésből mekkora hányad esik arra, hogy tulajdonképpen kivetítési képességgel rendelkezzen.
Ez azt jelenti, hogy megmutatom, hogyha akarnám, tudnám?
Nem csak ezt jelenti. Azt jelenti például, hogy kinek, hol vannak katonai támaszpontjai. Ha megnézzük, ma a legtöbb katonai támaszponttal nemzetközileg az Egyesült Államok rendelkezik. Olvastam, hogy Honduras például azt mondja – azt hiszem, Hondurasról van szó, de bármelyik közép- vagy dél-amerikai ország is lehetne –, ahol katonai támaszpontja van az Egyesült Államoknak, hogy föl fogja mondani azt a katonai támaszpontot, amennyiben a hondurasi migránsokat vissza fogják küldeni Hondurasba. Ez például azt mutatja, hogy megváltozhat a status quo. Tehát van, amikor kitessékelik, vagy van, aki elveszti, vagy van, aki megnöveli vagy csökkenti a katonai jelenlétét. Az egyértelműen látszik, és ez nagyon fontos, hogy az Egyesült Államok tulajdonképpen Barack Obamától kezdve elkezdte a stratégiai túlterjeszkedését visszavonni. Obama befejezte az iraki háborút, gyakorlatilag a 2010-2011-es arab tavasz következményeként az Egyesült Államok visszavonult, visszalépett egyet, és a szövetségeseire hagyta a térséget. Azt lehet látni, hogy kompromisszumot kötött, üzletet tulajdonképpen Donald Trump a tálibokkal, és kivonult az Egyesült Államok Afganisztánból, mert egész egyszerűen azt látták, hogy túlterjeszkedett az Egyesült Államok. Kiderült, hogy nem olyan fontos az Egyesült Államok globális stratégiájában mondjuk Irak, vagy Afganisztán, mint korábban ezt gondoltuk. A kiadások mellett az is kulcsfontosságú, hogy kinek mekkora nemzetközi katonai lábnyoma van, és ezt leginkább a katonai támaszpontok száma alapján tudjuk megítélni. Ilyen szempontból például az, hogy Szíriában fennmarad-e a két katonai támaszpontja Oroszországnak, kulcsfontosságú kérdés.
2022-ben azt hittük, hogy a háború egy napig fog tartani.
Pontosan. Azt hittük, hogy nem lesz háború, azt hittük, hogy nem lesz ellenállás. Vagy azt hittük, hogy nem lesz ilyen hosszú ellenállás. Februárban lesz három éve, hogy megy a háború, és nagyon-nagyon kérdéses az, hogy befejeződik-e, be lehet-e fejezni. Nagyon egyszerűen azért, hogy mást ne mondjak, mert azokat a célokat, amiket 2021-ben vagy 2022 elején Vlagyimir Putyin megfogalmazott, nem érték el. Még a Donbaszt sem tudták elfoglalni, nem is beszélve azokról, amiket időközben már jogilag magukhoz tartozónak deklaráltak. Egyáltalán nem biztos, hogy attól a látszattól, ami most mutatkozik, hogy Ukrajnának körülbelül a 20 százalékát elveszi Oroszország, attól győztesnek kiáltható ki. Ne felejtsük el, Mariupolon kívül nagyvárost nem sikerült elfoglalnia az orosz hadseregnek. Annak az orosz hadseregnek, amely egyébként végig azt kommunikálta magáról, hogy a hagyományos fegyverzetben is óriásit tud alkotni, rakétatechnológiában csúcson van, és az atomereje fantasztikus. Ellenben azt látjuk, hogy ez a hadsereg nem képes Európa egyik legszegényebb nemzetét, az ukránt lelépni, az ukrán ellenállás nagyon fontos, az ukrán ellenállás nyugati támogatással, három éve kitart. Jó, az utóbbi évben, emlékeim szerint, 1400 négyzetkilométert megszereztek az oroszok. Ez volt valóban 2021 óta az egyik legfontosabb vagy legnagyobb nyereség, de a stratégiai helyzeten ez nem változtat.
Ukrajna érdeke világos: honvédő háborút folytat. Oroszország érdeke világos, meg akarja szerezni Ukrajna lehető legnagyobb területét. Mi a nyugati érdek az orosz-ukrán háborúban? Egyáltalán van-e egyetlen, megfogalmazható nyugati érdek?
Szerintem nincs egy nyugati érdek. Van természetesen több, nagyon fontos. Az egyik legfontosabb, közös nyugati érdek az, hogy a szabályszegőt ne jutalmazzuk, hiszen amikor Oroszország elkezdte ezt a háborút, a hatályos nemzetközi jognak egy halom előírását, szabályát, ráadásul a saját maga által vállalt szabályokat is megszegte.
Forrás: Inforádió
