Maier-Orosz Judit négy aranyéremmel tért haza a dohai senior úszó-világbajnokságról

Egy éven belül két világversenyről tért haza aranyérmekkel a szenior kategóriában versenyző kolozsvári Maier-Orosz Judit 81 éves úszónő. Az öt úszóbajnokot adó Orosz család utolsó élő tagja ma is aktívan készül versenyekre. A Krónikának adott interjúban elmondta, az aktív sportolásnak köszönhetően tudott túllépni az átélt nehézségeken és tragédiákon.

Makkay József interjúja

– Március elején négy aranyéremmel tért haza a dohai szenior úszó világbajnokságról. Számított a fergeteges sikerre?

– Erre az eredményre nem számítottam, de Dohában szerencsém volt: egy mellúszásban korábban világbajnok úszónő nem vett részt a katari versenyen, ezért iratkoztam be a mellszámokra is, és kijött a lépés. A 80–84 évesek kategóriájában az 50, 100 és 200 méteres mell-, illetve a 400 méteres vegyesúszásban szereztem aranyat.

– A román sajtó sokat foglalkozott a dohai sikerrel, számos tv- és rádióinterjút készítettek önnel. Ez annak tudható be, hogy a korábbi évektől eltérően nem a debreceni klub, hanem a Kolozsvári Universitatea Sportklub színeiben szerepelt az idei világbajnokságon?

– Korábbi debreceni szerepléseimnek az az előzménye, hogy Kolozsváron nem működött szenior úszó klub. Többször beszéltem az egyetemi csapat trénerével, hogy lépjenek valamit az ügyben, így alakították meg tavaly az új szakosztályt. Azóta ide járok edzeni a klub alapembereként, ezért is tartottam becsületbeli kötelességemnek, hogy Kolozsvár színeiben szerepeljek.

“A román rádiónak adott interjúmban elmondtam, nagyon elégedett vagyok, hogy a kolozsvári szenior úszóklub bekerült a nemzetközi körforgásba”

Az Universitateától 35 éves kategóriában egy kolozsvári fiatalember is sikeresen szerepelt, ő három hatodik helyezést ért el

– A szenior bajnokságot rendszerint az úszó világbajnokságok után szervezik. Milyen a szenior bajnokság nemzetközi megítélése?

– A szenior úszás tömegsport, olyan, mint a futás. Egyes országokban óriási érdeklődés övezi, tízezrek művelik. 2012-ben az olaszországi Riccionéban megszervezett vizes világbajnokság szenior szakaszában 12 500-an jelentkeztek a különböző versenyszámokra. Úgy tolongtak a medence körül, mint a heringek. Az egyik versenyszám 12 órát tartott – reggel 8-tól este 8-ig –, és a normál versenyekhez képest 8 sáv helyett tízen úsztak a sportolók, hogy mindenki sorra kerülhessen. A tavaly augusztusban, Japánban megrendezett világbajnokság előtt viszont hatezer jelentkezőnél lezárták a listát.

– A koronavírus-járvány miatt 2020 és 2022 között három éven át elmaradt a vb megszervezése, a szervezők végül egy évbe sűrítették a két versenyt. Tavaly nyáron Japánban, idén februárban és március elején Katarban került sor a nemzetközi megmérettetésekre. Ön tavaly augusztusban két arannyal tért haza a Távol-Keletről…

– Tavaly nyáron két világbajnoki arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel léphettem dobogóra. Korábban a nővéremet, Orosz Katalint kísértem el a a szenior világversenyekre, és az ő biztatására jelentkeztem a megméretkezésre.

Szenior kiírásban Dél-Koreában versenyeztem először 2019-ben, öt negyedik helyezést értem el

A nővérem öt aranya mellett ez is kiemelkedő eredmény volt, de nem hagyott nyugodni a dolog.

Az motivált, hogy legközelebb hátha kapok egy bronzot, és ezzel én is felkerülök a dobogóra. A pandémia miatt három évet kellett várni, de megérte a kitartó felkészülés. Magyarországról a Japánban rendezett vb-én 31 sportoló vett részt, egyéni számban egyedül én nyertem aranyat.

– Kanyarodjunk vissza a fiatalkorára, hiszen ígéretes sportkarrierje még az 1950-es években indult Kolozsváron.

– A szüleim is aktív sportolók voltak, édesapám hosszútávú úszóként kiváló eredményeket ért el: 800 és 1500 méteren sokszoros Duna-bajnokként jegyezték. Amikor az úszást befejezte, az Universitatea pólócsapatának lett az alapembere. Híres volt svédcsavarjairól: háttal a kapunak keverte be a labdát, a kapus soha nem tudta, honnan érkezik a lövés. Ebben a ,,vizes miliőben” nőttünk fel: amióta az eszemet tudom, a nővéremmel állandóan tanultunk és úsztunk. Én gyengébb fizikumú voltam, a nővérem sokkal erősebb. Kati tízéves korában nyerte meg az első országos bajnokságot. Amikor Kolozsváron felállt a startkőre, a startindító rászólt, hogy mit keres ott – olyan kicsi volt a többi tizenéves lány mellett. Sírva ment édesapámhoz, hogy nem engedik versenyezni. Édesapám negyven évig volt iskolaigazgató Kolozsváron, ő vitte vissza a starthoz, és Katalin meg is nyerte az országos bajnokságot. Rendkívüli úszótehetség volt. Én is úsztam, de nem olyan jól, mint a nővérem.

– Viszont már fiatalon ön is sok bajnokságot megnyert.

– Ifjúsági korcsoportban, iskolásként hat országos bajnokságot nyertem, később a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet diákjaként az egyetemi bajnokságokon vettem részt, ezekből többet is megnyertem. Nemzetközi versenyekre főleg a nővérem jutott ki, én ritkábban jártam külföldön.

Emlékszem, együtt voltunk Moszkvában 1958-ban: négyen képviseltük Romániát, három erdélyi magyar, és egy román…

Elképesztő szegénység uralkodott akkoriban a Szovejetunióban, az emberek nyomorogtak, de bennünket, sportolókat minden jóval elláttak. Nagyanyám pulóvert, kardigánt és egy micisapkát kötött az útra. Egy orosz egyetemista lány addig könyörgött, amíg mindezt eladtam neki. Az árából egy Pobeda-órát vásároltam apámnak, a családnak lemezjátszós rádiót és egy Rakéta porszívót.

– Hogyan hagyta abba az aktív versenysportot?

– Mindig zsúfolt volt a a programom, egy idő után nem fértek bele a versenyek. Orvosira szerettem volna iratkozni, de későbbi férjem, Radu-Anton Maier képzőművész biztatására a képzőművészeti szakra felvételiztem. A nővérem orvosit végzett Kolozsváron, utána a Sportorvosi Intézetbe került Bukarestbe.

Miután 1967-ben végeztem, az érdemjegyeimnek köszönhetően elsőként választhattam kihelyezést: valami csoda folytán abban az évben egy kolozsvári tervezői állást is meghirdettek a kendőgyárban.

Amikor jelentkeztem, kiderült, hogy a tervezőrészleg felszámolás alatt áll, de kiegyeztem az igazgatóval, hogy egy évig – amíg a tanügyminisztérium fizeti a friss végzősök bérét – még maradhatok, és időközben találok állást. Hosszas keresgélés után végül a gyárban maradtam, ahol újraindult a tervezőrészleg, és ennek lettem hosszú éveken át a vezetője.

– Milyen körülmények között telepedett ki Németországba?

– A nővérem egy hivatalos út alkalmával kinn maradt, és a frankfurti Sportorvosi Intézetben alkalmazták. Később a Ceaușescu-rendszerben családegyesítés címén megkaptam az útlevelet, és kimehettem. Előbb Münchenben éltem, ahol hosszas keresés után sem találtam a képzettségemnek megfelelő állást. A nővérem professzora révén jutottam hozzá egy titkárnői álláshoz Frankfurtban, ami szakmailag életem legnehezebb időszaka volt. Hiányos német nyelvtudásom ellenére ,,mélyvízbe” kerültem: naponta rengeteg ember jelentkezett telefonon tanfolyamokra és gyógykezelésre, ezeket kellett intéznem. Útközben rázódtam bele a teendőkbe, és amikor nyolc év után elbúcsúztam a professzortól, sírt, annyira meg volt elégedve a munkámmal.

– A nővérével visszatért Kolozsvárra, és a Donát út egyik mellékutcájában építettek gyönyörű házat, amin az áll: Orosz Emlékház. Miként született meg ez a döntés?

– Mindkettőnket Németországban nyugdíjaztak. Én 59 éves koromban lettem betegnyugdíjas egy bokatörést követően, amikor más egészségügyi gondok miatt is úgy döntöttem, meg kell tennem ezt a lépést. A kolozsvári telket anyai részről örököltük, itt egy kisebb, kétszobás lakás állt. Apai részről a Mező utcában eladtunk egy telket, és a Németországban megtakarított pénzünkkel kiegészítve felépítettük az új ingatlant. Az elején kétlaki életmódban: nyaranta főleg én jártam haza Kolozsvárra, hogy felügyeljem az építkezést. 22 évvel ezelőtt kezdtük el a munkálatokat, és 2021 nyarán tértünk haza végleg.

A nővéremmel közösen döntöttük el, hogy az épületet az Erdélyi Múzeum-Egyesületre hagyjuk azzal a kikötéssel, hogy őrizzék meg a több nemzedék életét bemutató Orosz Emlékháznak.

Nagyapámnak és a nővéremnek mellszobrot állíttattam a kertben, és idén a szüleimről készült domborműveket is felavatjuk.

– A versenysporttal kezdtük, kanyarodjunk vissza hozzá. Mi késztette arra, hogy a hetedik X-en túl versenyezzen?

– Az előzmény, hogy németországi tartózkodásunk alatt a nővéremmel rengeteget utaztunk, bejártuk a világot. Ő eltemette súlyos Alzheimer-kórban szenvedő férjét, én elváltam – korábban elveszítettem a fiamat, aki tragikus hirtelenséggel hunyt el 16 évesen. Egymásra voltunk utalva a nővéremmel, sok időt töltöttünk együtt. Amerre utaztunk, a nővérem mindenhol az úszás lehetőségét kereste. Azt mondta, muszáj jelentkezzen szenior versenyekre, jó formában érezte magát. Ezzel újraindult a versenysport az életünkben. Meggyőzött, hogy én is vágjak bele. Amióta őt is elveszítettem, a sport tölti ki az életemet. A család utolsó tagjaként azt mondtam magamnak: ha sikereket érek el, a család neve megjelenik a sajtóban, ami elégtételt jelent számomra.

– Nyolcvanegy évesen – két sikeres világversennyel a háta mögött – milyen további tervei vannak?

– Ki vagyok merülve, egyelőre pihennem kell. Nem csak az egymást követő két világbajnokságon, hanem a román és a magyar nemzeti bajnokságban is részt vettem. Időnként azt érzem, hogy minden porcikám fáj, de azzal is tisztában vagyok, hogy aktív sportolás nélkül már le lennék robbanva. Nagyon sokat köszönhettem az életben a sportnak, ez segített túllépni a rengeteg nehézségen.

Forrás: Kronikaonline.ro

Wladár Sándor: tudjuk, mennyi munka vár még ránk az olimpiáig