Ferenc pápa vasárnap 1200 rászorulóval ebédelt együtt
„A szegénység világunk szégyene” – jelentette ki Ferenc pápa, aki a városok utcáin élő „sebzett és láthatatlanná vált” emberek egyház általi megsegítését sürgette vasárnap, a szegényeknek szentelt napon, amelyen 1200 rászorulóval ebédelt együtt.
A katolikus egyházfő 2015-ben vezette be a szegények napját, amelyet minden évben a Szent Márton napját követő vasárnap tartanak meg
A római és más olaszországi egyházmegyéből érkezett rászorulók ültek a Szent Péter-bazilika padsoraiban a Ferenc pápa által bemutatta misén.
Beszédében az egyházfő hangoztatta, hogy a szegénység nemcsak az anyagi javak hiányát jelenti, hanem létezik kulturális és lelki szegénység is. Városaink utcáin „sebzett, láthatatlanná vált szegények élnek, akiknek fájdalomkiáltását elfojtja az állandóan elfoglalt és figyelmetlen társadalom általános közönye” – hangoztatta.
Úgy vélte, a szegényeknek nem is szokása hangosan tudatni helyzetüket, inkább szemérmesek és elbújnak.
„Nekünk kell őket megkeresni, bátorsággal. Gondoljunk mindazokra, akik elnyomottak, elcsigázottak, kirekesztettek; a háborúk áldozataira; azokra, akik életüket kockáztatva elhagyják hazájukat; azokra, akiknek nincsen kenyere, munkája és remény nélkül maradtak”
– mondta az egyházfő.
Hangsúlyozta, hogy nem egy-két élethelyzetről van szó, a szegények tömeget alkotnak. Az egyházfő receptet is adott: a sokasodó szegényekkel szemben a rájuk fordított figyelmet, szeretetet is növelni kell. A rászorulók között említette meg a hitüket illegalitásban gyakorló keresztényeket is.
Szokás szerint a szegények napján Ferenc pápa együtt ebédelt a Szent Egyed Közösség, a Caritas katolikus szervezet és a pápai alamizsnahivatal támogatta rászorulókkal.
Az idei ebédre 1200-an kaptak meghívót, a vatikáni audienciateremben rendezett ebédet az egyik nemzetközi szállodalánc ajánlotta fel. Az asztalokra többek között cannelloni töltött tészta, baromfihúsból készült gombócok kerültek, és tiramisu édességnek.
A Caritas vasárnapi adatai szerint Olaszországban közel hat millióan élnek szegénységben, közülük 2,1 millióan mélyszegénységben, vagyis önerőből nem képesek alapvető ellátást sem biztosítani maguknak.
„Ne fordítsd el arcodat a szegénytől”
Ez év június 13-án, Páduai Szent Antal, a szegények védőszentje emléknapján tették közzé Ferenc pápának a Szegények VII. Világnapjára, november utolsó előtti vasárnapjára „Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” címmel írt üzenetét. Az üzenet az ószövetségi Tobit történetét veszi alapul, aki nem fordította elé arcát a szegényektől. Tobit „hűséges Isten törvényéhez, megtartja a parancsokat, de nem elégszik meg ennyivel. Azért tud ténylegesen törődni a szegényekkel, mert saját bőrén tapasztalta meg a szegénységet.”
1. A szegények világnapját, mely az Atya irgalmasságának gazdag jele, hetedik alkalommal tartjuk meg, hogy kísérje közösségeink útját. Az Egyház fokozatosan beépíti ezt a napot lelkipásztori gyakorlatába, hogy egyre többet fedezzünk fel az evangélium központi tartalmából. Nap mint nap törekszünk gondoskodni a szegényekről, ez mégsem elég. A szegénység árja keresztülfolyik városainkon, egyre csak dagad, mígnem kiárad; és mintha elárasztana minket is, hiszen a segítségért, támogatásért és szolidaritásért könyörgő testvéreink kiáltása egyre hangosabbá és hangosabbá válik. Ezért összegyűlünk Jézus Krisztusnak, a világmindenség királyának ünnepe előtti vasárnapon az ő asztala körül, hogy ismét megkapjuk azt az ajándékot és törekvést, hogy megéljük a szegénységet és szolgáljuk a szegényeket. „Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób 4,7). Ez a mondat segít megragadni tanúságtételünk lényegét.
Ha elidőzünk Tóbiás könyvénél, egy kevéssé ismert ószövetségi szövegnél, mely magával ragadó és tele van bölcsességgel, akkor jobban megérthetjük azt az üzenetet, amelyet a szent szerző közvetíteni kíván.
A családi élet egyik jelenete tárul fel előttünk: egy apa, Tobit búcsút vesz fiától, Tóbiástól, aki hosszú útra készül. Az öreg Tobit fél, hogy soha többé nem találkozik a fiával, ezért „lelki végrendeletet” hagy rá. Tobitot Ninivébe deportálták és megvakult, tehát kétszeresen is szegény, de sosem veszítette el a bizonyosságot arról, amit neve is kifejez: „Az Úr az én javam.” Ez az ember, aki mindig is bízott az Úrban, jó apaként nem annyira anyagi javakat akar fiára hagyni, mint inkább a helyes életvezetésre vonatkozó bölcsességet, ezért azt mondja neki:
„Mindennap emlékezz meg, gyermekem, a mi Urunkról, Istenünkről, és vigyázz, hogy ne vétkezz, és ne hágd át parancsolatait. Cselekedj igazságosan életed minden napján, és ne járj az igazságtalanság útjain”
(Tób 4,5)
Amint az nyomban látható, amikor az öreg Tobit fia lelkére köti, hogy nap mint nap emlékezzen meg az Úrról, nem egyszerű emlékezésről vagy Istenhez intézett imáról beszél. Konkrét tettekre utal: jócselekedetekre és igazságos életvitelre. Majd a felszólítás még konkrétabbá válik:
„Adj alamizsnát a vagyonodból. Ne fordítsd el arcodat a szegénytől soha, s akkor Isten sem fordítja el arcát tőled”
(4,7)
E bölcs öregember szavai igencsak meglepőek. Ne feledjük, hogy Tobit éppen egy irgalmas tette után veszítette el látását. Ahogy ő maga meséli, életét ifjúkorától kezdve az irgalmasság cselekedeteinek szentelte:
„Én, Tobit, egész életemben igaz úton jártam, s a jót tettem. Bőven osztottam alamizsnát testvéreimnek és azoknak az embereknek, akik velem együtt kerültek az asszírok országába, Ninivébe. […] Kenyeremet az éhezőknek, ruhámat a rongyosaknak adtam. Ha láttam, hogy meghalt valaki a nemzetségemből, és odadobták Ninive fala tövébe, eltemettem”
(1,3.17)
Az irgalmasság cselekedetei miatt a király elvette minden vagyonát, így Tobit teljesen elszegényedett
Az Úrnak azonban még szüksége volt rá, s ezért miután újra elfoglalta intézői tisztségét, félelem nélkül folytatta korábbi életvitelét.
Hallgassuk meg beszámolóját, mely számunkra is üzenetet hordoz:
„Pünkösdkor [a hetek ünnepén] jó ebéd volt. Leültem enni. Elém tették az ételt, különféle fogásokat hoztak. Azt mondtam Tóbiásnak, a fiamnak: »Eredj, gyermekem, aztán ha nélkülözőre akadsz a testvérek körében, akiket ide hurcoltak Ninivébe, hozd ide, s ha derék ember, neki is jut az ételből. Megvárlak, fiam, amíg visszatérsz«” (2,1–2).
Milyen fontos lenne, hogy a szegények világnapján magunkévá tegyük Tobitnak ezt a törődését!
Ha meghívnánk az embereket, hogy miután osztoztunk az eucharisztikus lakomában, a vasárnapi ebédet is együtt költsük el. Az eucharisztia ünneplése valóban a közösség kritériumává válna. Ha az Úr oltára körül összegyűlve tudatosítjuk, hogy mindannyian testvérek vagyunk, mennyivel inkább láthatóvá válna ez a testvériség, ha megosztanánk az ünnepi ételt azokkal, akiknek a legszükségesebb is hiányzik!
Tóbiás megtette, amit az apja kért, de azzal a hírrel tért vissza, hogy egy szegény embert megöltek, és a tér közepén hagyták. Az öreg Tobit habozás nélkül felállt az asztaltól, és elment eltemetni a férfit. Amikor fáradtan hazaért, elaludt az udvaron; madárürülék hullott a szemébe és megvakult (vö. Tób 2,1–10).
A sors iróniája: jótékonykodsz és szerencsétlenség sújt le rád!
Gondolkodhatunk így is, de a hit megtanít mélyebbre látni. Tobit vaksága erőforrásává vált, s ő még inkább felismerte a szegénység sokféle formáját környezetében. Az Úr pedig a maga idejében visszaadta az idős apa látását, és megajándékozta annak örömével, hogy újra láthatta fiát, Tóbiást. Amikor eljött ez a nap, Tobit a fia „nyakába borult. Sírva mondta: »Látlak, fiam, szemem fénye!« Majd így folytatta: »Áldott legyen az Isten. Áldott legyen hatalmas neve. Áldott legyen minden angyala. Áldott legyen a neve mindörökké«” (Tób 11,13–14).
Forrás: MTI / Vatican News
